Hányszor fordult már elő, hogy valaki megdicsérte a frizuránkat vagy a munkánkat, mi pedig azonnal mentegetőzni kezdtünk? Ahelyett, hogy egy egyszerű köszönömmel nyugtáznánk az elismerést, gyakran bagatellizáljuk az eredményeinket. Ez a különös jelenség mélyen gyökerezik a társadalmi elvárásokban és a női szocializációban. Érdemes megvizsgálnunk, miért érezzük tehernek azt, ami valójában ajándék.
A neveltetésünk során belénk ivódott szerénység
Már kislányként azt hallottuk, hogy a szerénység erény, és ne toljuk magunkat az előtérbe. Sokunk számára a dicséret elfogadása egyet jelent az önteltséggel vagy a kérkedéssel. Emiatt reflexszerűen hárítunk, ha valaki pozitív tulajdonságunkra irányítja a figyelmet. Pedig az egészséges önbizalom nem azonos az arroganciával.
A környezetünk gyakran azt sugallja, hogy egy nő maradjon láthatatlan, vagy legalábbis ne legyen túl büszke magára. Ha valaki megdicséri a ruhánkat, rögtön rávágjuk, hogy csak a szekrény mélyéről ástuk elő. Ezzel tudat alatt azt üzenjük, hogy nem érdemeljük meg a figyelmet. Érdemes megfigyelni, hányszor alkalmazzuk ezt a technikát egyetlen nap alatt.
A felismerés az első lépés a változás felé, hiszen a berögzült válaszreakciók átírhatók. Ha legközelebb dicséretet kapunk, próbáljunk meg tudatosan megállni a mentegetőzés előtt. Nem kell rögtön hibát találnunk magunkban, hogy ellensúlyozzuk a kedvességet. A csend néha többet ér, mint egy kényszeres önleértékelő mondat. Engedjük meg magunknak a pillanatnyi ragyogást.
Miért érezzük úgy, hogy rögtön viszonoznunk kell a kedvességet?
Gyakori reakció, hogy a dicséretet egyfajta érzelmi adósságként kezeljük, amit azonnal vissza kell fizetni. Ha valaki azt mondja, milyen ügyesek voltunk, mi rögtön visszadicsérjük az ő munkáját. Ez a pingpongozás megfosztja a pillanatot az őszinteségétől. Valójában nem kell fizetnünk azért, mert valaki elismerte az értékeinket. Elég, ha csak jelen vagyunk a dicséretben.
Ez a kényszeres viszonzás sokszor bizonytalanságból fakad. Félünk, hogy ha nem mondunk mi is valami szépet, akkor hálátlannak vagy beképzeltnek tűnünk. De a dicséret nem cserekereskedelem, hanem egy egyirányú ajándék. Merjük elfogadni anélkül, hogy rögtön viszonozni akarnánk a gesztust. Meglátjuk, a másik fél nem fog kevesebbet gondolni rólunk emiatt.
A dicséret elfogadása valójában az önbecsülés próbája
Pszichológusok szerint az, ahogyan a bókokra reagálunk, tükörképe a belső világunknak. Aki alacsony önértékeléssel küzd, annak a dicséret furcsa és idegen érzés, amit gyorsan le akar rázni magáról. Olyan ez, mintha egy rosszul záródó ablakon akarna bejönni a fény, de mi inkább behúzzuk a függönyt. Ha nem hisszük el magunkról, hogy értékesek vagyunk, mások szavait is megkérdőjelezzük. Ilyenkor hajlamosak vagyunk hátsó szándékot sejteni a kedvesség mögött.
A pozitív visszajelzések beépítése az énképünkbe lassú folyamat. Meg kell engednünk magunknak, hogy elhiggyük, valóban jól csináltuk azt a feladatot. Ez a belső engedély alapozza meg a valódi fejlődést és a lelki békét. Nem külső megerősítésre kell várnunk, de ha érkezik, ne lökjük el magunktól.
Hogyan reagáljunk okosan a váratlan elismerésre?
A legegyszerűbb módszer a legnehezebb, ami nem más, mint az egyszerű köszönöm. Ne fűzzünk hozzá magyarázatot, ne keressünk kifogásokat, és ne kezdjünk el magyarázkodni a körülményekről. Egy mosoly és ez az egyetlen szó bőven elegendő minden helyzetben. A csend, ami utána következik, nem kínos, hanem a tisztelet jele önmagunk felé.
Ha nagyon nehezünkre esik a szűkszavúság, megoszthatjuk a pozitív érzéseinket is. Mondhatjuk például, hogy nagyon jólesik, hogy észrevetted a befektetett munkámat. Ezzel megerősítjük a másik felet abban, hogy a gesztusa célba ért és örömöt okozott. Ugyanakkor nem kisebbítjük a saját érdemeinket sem a hallgatóság előtt. Ez a típusú kommunikáció mélyíti az emberi kapcsolatokat és építi a bizalmat.
Tanuljuk meg megélni azt a néhány másodpercet, amíg ránk irányul a figyelem. Kezdetben furcsa lesz, de idővel természetessé válik minden egyes alkalommal. Ne feledjük, a gyakorlat teszi a mestert ezen a területen is. A környezetünk is hálás lesz, ha nem kell velünk vitatkozniuk a saját érdemeinkről.
Mi történik, ha végre elhisszük a rólunk mondott szépeket?
Amikor elkezdjük befogadni a dicséreteket, az energiaszintünk is megváltozik. Kevesebb energiát emészt fel a védekezés és a folyamatos mentegetőzés. Magabiztosabbá válunk a mindennapi döntéseink során is, hiszen bízunk a képességeinkben. A környezetünk is érezni fogja ezt a belső stabilitást. Ez egy pozitív spirált indít el az életünk minden területén.
Az elismerés üzemanyag a lélek számára, amit nem szabadna elpazarolnunk. Ha megtanuljuk jól fogadni, mi is könnyebben fogunk adni másoknak dicséretet. A hitelességünk növekszik, ha látják rajtunk, tisztában vagyunk az értékeinkkel. Ez az önismeret egyik legszebb gyümölcse, amit bárki leszakíthat.
Legközelebb, amikor valaki megdicsér, álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy mély levegőt, és csak köszönjük meg. Meg fogunk lepődni, milyen felszabadító érzés büszkén vállalni önmagunkat a világ előtt. Végül is, miért ne örülhetnénk annak, amiért megdolgoztunk?
