Amikor a kórházból hazaérünk a pólyás csomaggal, mindenki a baba egészségéről és a szoptatásról kérdez. Ritkán esik szó azonban arról a belső törésről, amit az újdonsült anya érez, amikor rájön, hogy a régi élete egyik napról a másikra köddé vált. Ez nem hálátlanság vagy a szeretet hiánya, hanem egy természetes folyamat, amit a pszichológia matreszcenciának nevez. A modern társadalom elvárja, hogy azonnal és maradéktalanul feloldódjunk a szülői szerepben. Pedig az énünk nem tűnik el, csak ideiglenesen a háttérbe szorul a pelenkázás és az éjszakázás sűrűjében.
Az anyai identitás születése nem egy pillanat műve
Sokan hiszik, hogy az anyai ösztön a szülőszobán, egyetlen gombnyomásra kapcsol be mindenkinél. A valóságban azonban az új szerepbe való belehelyezkedés egy lassú, néha fájdalmas átalakulás. Nemcsak egy gyermek születik meg ilyenkor, hanem egy anya is, akinek meg kell tanulnia navigálni az új testében és az új felelősségei között. Ez a folyamat hónapokig, sőt évekig is eltarthat.
Az első hetekben a hormonális változások és az alváshiány miatt gyakran azt sem tudjuk, milyen nap van. Ebben a ködben könnyű elfelejteni, kik voltunk azelőtt, hogy a napirendünket a szoptatási idők és a délutáni alvások határozták meg. A hobbik, a karrier és a baráti kapcsolatok hirtelen távolinak és elérhetetlennek tűnnek. Az ember ilyenkor egyfajta vákuumban érzi magát, ahol csak a baba igényei léteznek. Ez az izoláció pedig komoly mentális terhet róhat a nőkre. Fontos lenne tudatosítani, hogy ez az állapot nem végleges, még ha akkor annak is tűnik.
A kutatások szerint az agyunk szerkezete is megváltozik a várandósság és a szülés után. Ez a neurológiai áthuzalozás segít abban, hogy jobban ráhangolódjunk az újszülöttre. Ugyanakkor ez a változás átmenetileg háttérbe szoríthatja a korábbi érdeklődési köreinket.
Miért érezzük bűntudatnak, ha vágyunk a régi szabadságunkra?
Gyakori jelenség, hogy az anyák bűntudatot éreznek, amikor hiányzik nekik a gyerek előtti életük. Egy nyugodt kávézás, egy esti mozi vagy csak a csendes olvasás luxusa elérhetetlennek látszik. A közösségi média pedig csak ront a helyzeten a tökéletes, mosolygó anyaképekkel. Sokan úgy érzik, ha nem élvezik a baba körüli teendők minden egyes percét, akkor rossz anyák. Ez a belső konfliktus azonban csak felesleges szorongást szül.
A szabadságvágy nem egyenlő a gyerek elutasításával. Ez csupán az emberi alapigényünk a függetlenségre és az autonómiára. Ha felismerjük, hogy ezek az érzések jogosak, az már az első lépés a gyógyulás felé. Nem kell mindenáron elnyomni magunkban a nosztalgiát a régi életünk iránt. A kettő ugyanis remekül megfér egymás mellett.
Érdemes beszélni ezekről az érzésekről más anyákkal is. Meglepő lesz tapasztalni, hogy szinte mindenki ugyanezzel küzd a zárt ajtók mögött. A közös tapasztalatok megosztása segít normalizálni a nehézségeket. Ha kimondjuk a félelmeinket, azok ereje azonnal csökkenni kezd. Ne féljünk attól, hogy mások elítélnek minket az őszinteségünkért. A valódi közösség megtartó ereje ilyenkor felbecsülhetetlen.
A bűntudat helyett próbáljunk meg önegyüttérzéssel fordulni magunk felé. Emlékeztessük magunkat, hogy egy hatalmas életmódváltáson mentünk keresztül. Ez bárkit megviselne, függetlenül attól, mennyire vágyott a babára. Adjunk magunknak időt a gyászra és az alkalmazkodásra.
Apró lépések a saját énünk visszaszerzése felé
Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, amikor az énidő visszaszerzéséről van szó. Kezdetben már az is sokat számít, ha tizenöt percet egyedül tölthetünk a fürdőszobában. Egy forró zuhany vagy egy arcmaszk segít visszatalálni a testünkhöz, ami az elmúlt időszakban csak „eszköz” volt a baba számára. Ezek az apró rituálék emlékeztetnek minket arra, hogy a szülői szerepen túl is létezünk. Ne érezzük ezt elvesztegetett időnek, mert a lelki egyensúlyunk múlik rajta.
Próbáljunk meg hetente legalább egyszer olyasmit csinálni, ami nem kapcsolódik a gyerekneveléshez. Ez lehet egy régi hobbi felelevenítése vagy egy podcast hallgatása séta közben. A lényeg, hogy az agyunk más területeit is stimuláljuk. Amikor újra elkezdünk kapcsolódni a régi érdeklődési köreinkhez, az önbizalmunk is növekedni fog. Lassan rájövünk, hogy a régi és az új énünk képesek összefonódni egy teljesebb egésszé. Ez a folyamat nem sprint, hanem egy hosszú távú maraton.
A környezet támogatása nélkül sokkal nehezebb az út
Az anyaság nem egy egyszemélyes projekt, még ha a társadalom néha ezt is sugallja. A partner és a család bevonása kulcsfontosságú abban, hogy az anya ne égjen ki. Ha a környezetünk átvállal bizonyos feladatokat, teret nyerhetünk a regenerálódásra. Ez nem segítségkérés, hanem a közös felelősségvállalás része. A jól működő támogatói háló a legjobb prevenció a szülés utáni depresszió ellen.
Sokszor a környezetünk nem látja, mennyire kimerültek vagyunk. Ezért fontos a tiszta és őszinte kommunikáció az igényeinkről. Ne várjuk el, hogy a partnerünk kitalálja a gondolatainkat. Mondjuk el konkrétan, mire van szükségünk a mentális egészségünk érdekében.
Gyakran mi magunk vagyunk a legnagyobb akadályai a segítség elfogadásának. Azt hisszük, csak mi tudjuk megfelelően ellátni a babát. Ez a kontrollvágy azonban gyorsan fizikai és lelki kimerültséghez vezethet. Tanuljuk meg elengedni a tökéletességet a háztartásban és a gyereknevelésben is. Ha a nagymama másképp adja rá a zoknit, attól a világ még nem dől össze. A felszabaduló időnk pedig sokkal többet ér, mint az apró részletek feletti kontroll.
A baráti kapcsolatok ápolása is kiemelt jelentőséggel bír ebben az időszakban. Ne csak olyanokkal találkozzunk, akiknek szintén kisbabájuk van. A „gyerekmentes” barátok segíthetnek visszakapcsolódni a külvilághoz és a felnőtt témákhoz. Egy-egy ilyen beszélgetés után felfrissülve és újult erővel térhetünk vissza a szülői feladatokhoz. A szociális háló védelmet nyújt az elszigeteltség érzése ellen.
Végezetül ne feledjük, hogy a gyereknek is egy boldog és kiegyensúlyozott anyára van szüksége. Ha mi jól vagyunk, az a baba fejlődésére is pozitív hatással lesz. Az önmagunkra szánt idő tehát nem önzés, hanem befektetés a család jövőjébe. Merjünk újra önmagunk lenni az anyaság mellett is.
Az átalakulás nehéz, de a végén egy gazdagabb identitást kapunk. A régi életünk nem tűnt el, csak átalakult, és helyet szorított egy új, mélyebb érzelemvilágnak. Legyünk türelmesek magunkkal ebben a különleges életszakaszban. Idővel minden a helyére kerül, és újra otthon érezzük majd magunkat a saját bőrünkben.
